Szakmunkás

Ha az ember gyorsan sokat szeretne, akkor biztos, hogy hibázik. Teljesen kiment a fejemből, hogy a feliratszöveggel semmire sem megy, aki a netről nézi a felvételt.

Bár régebben sokat foglalkoztam feliratok "beégetésével", most azonban mégis megkínlódtam vele. Végül sikerrel jártam, így most a felvételen már a szöveg is látszik, bár egy helyen van benne egy betűhiba.

Piros pont a megtalálónak. :)

Mindenkinek boldog új évet kívánunk!

Barátommal ketten éppen egy harmadik barátunkhoz tartunk. Belépünk a kapun, a szokásos 10 emeletes házba. Hamar megtaláljuk a liftet. A hetedikre kell mennünk. A lift megérkezik, beszállunk. Beszélgetve latolgatjuk, hogy kikkel fogunk találkozni. Milyen lesz majd látni a régi ismerősöket.

A lift belül elég tiszta. Megnyomom a megfelelő gombot. Közben elhallgatunk. Az automata ajtó bezárul és egy rándulással megindul felfelé a szerkezet. Kínos csend. Pedig azt hittem oldom a feszkót, de úgy tűnik mégsem. Igaziból lenéz. Neki szép háza, autója is van. Nekem meg nincs.

Egyszerre megáll a lift, de az ajtó nem nyílik. A kijelzőn az ötödik emelet világít. Beragadtunk.

Átszalad rajtam a pánik egy pillanatra, de hamar megnyugszom. Újra nyomom az emelet gombját, de semmi. Nem mozdul. A majdnem barátom közben falfehéren áll. Talán nem szereti a bezárt helyeket. Én sem rajongok érte, de van ennél rosszabb is. Aztán kitör rajta a pánik. Nyomja az összes gombot, egyszerre. Próbálom nyugtatni. Kevés sikerrel.

Mint a legtöbb pánikhelyzetben most is kiveszem a palackomat és húzok egy slukkot. Legszívesebben rágyújtanék, de egy bezárt liftben, ráadásul másodmagammal ez nemigen lenne jó ötlet. Közben elkezd kiabálni. Üti az ajtót. Aztán a mobilját próbálja. Az az új számítógépes, érintőképernyős fajta, ami drága. Elhúzom a szám.

Kétségbeesve próbál tárcsázni. Nincs térerő. A sarokba hátrál és lassan lecsúszik. Kérdezi, nálam van-e mobil. Előhúzom a kütyüt. Van még két egység térerő. Nincs nálam sem, válaszolom.  Szemét vagyok, de nem érdekel. Jó látni ezt a felfuvalkodott alakot főni a levében. Most is csak ül a sarokban és az arcába temeti a kezét. Nyöszörög valamit.

Eszembe jut, hogy mi lenne, ha itt kéne bevégeznem, pont ezzel az emberrel. Most kis szánalmas pondró. Pont, aki mindig is volt. Slukkolok még egyet a palackból. Legalább nálam mindig van túlélő készlet.

A nyakát tapogatja, szerinte nincs elég levegő. Megfullad. Megnyugtatom, hogy nem fog. Egyébként is ritka halál a liftbe való fulladás. Még meg is szánom egy kicsit. Tényleg jó lenne elszívni egy cigit. Kicsit elpityeredik. Próbálom vigasztalni. Kevés sikerrel. Újra a  mobilját nézegeti. Még mindig nincs térerő. Slukk.

Fellál és körbefordul. Az egyik oldalon egy kis fémtábla: "Shindler Gmbh". Eddig észre sem vettem, de odamutat. Nézem, de semmi több, mint a szokásos adatok. Hány személy, mennyi kiló, meg ilyenek. Ránézek. "Ennek volt az a listája? Sindler. A filmben volt. Zsidó liftgyártó. Azért akadt el, és..." Nevetnék, de cserepes a szám. Káromkodik egy sort. Aztán rám néz és kiabálva kérdi: "Te meg mit nevetsz?"

Észre sem vettem. Nyilván csak somolyogtam, de ez van. Dehogy nevetek, miért tenném. Van valami okom rá? Hát semmi. Csak nehogy rám támadjon ez a tetű rohadék. Ostoba élősdi. Többet gályáztam és nekem mi jutott? Kinyalt kis senkiházi. Most elfordul.

Váratlanul, egy rándulással hirtelen megindul a lift. Döbbenten állunk. Én is kész helyzetnek vettem valahogy. Nem is értem.

Az ajtó kinyílik a hetediken. Már ott áll a házigazda. "Ne haragudjatok, néha lebénul ez az ótvar lift, hiába kértem, hogy..." Nem hallom mit mond, mert a másik könnyek közt pattan ki a felvonóból és dühösen nekitámad. Beszalad a lakás nyitott ajtaján egy pohár vizet követelve.

Kilépek az ajtón a kiürült lépcsőházba. Slukk. Megnézem a mobilt. Mennyi idő telt el vajon?

Hat perc volt.

Beszélgetés és nevetgélés foszlányos zaja szűrődik ki a nyitott ajtó által vágott fényhasábból. Elindulok felé.

"Jó buli lesz ez."

Belépek.

Csupán néhány éve annak, hogy megszerettem a filmeket. A mai technika sok lehetőséget megenged. Régebben ez egyáltalán nem így volt. Akkor a könyvek jelentették a lassú elmélyülés lehetőségét, egy történetbe való gondolati beilleszkedést. Szerencsére elég sokat olvastam, de nem úgy, ahogy azt az átlagember teszi, hanem lóugrásban haladtam a műfajok közt. Így sikerült is begyűjtenem néhány dolgot, másokat viszont teljesen kihagytam.

Mindenképp hangsúlyoznom kell az olvasás fontosságát. Nem azt a fajtát, amikor egy újságban valaki el tudja olvasni a főcímeket vagy az üzletek világító reklámjait kibetűzi. Hanem azt, mikor az ember képes felfogni a nyomtatott szöveg értelmét. A szerző szemével látni egy pillanatra. Nagyon nehéz és sokat követelő dolog olvasni, de megéri a befektetést.

A film ma már teljesen egyenértékű tud lenni egy könyvvel, adott estben. Ugyanúgy szabadjára tudom engedni a gondolataimat, mint egy könyv olvasása során. Csupán annyi a fő különbség, hogy egy könyvben a szereplőket is a képzelet teremti, míg a filmben létező színészek alakítják. Ez lehet áldás, de átok is. Talán a film jobban hasonlít a színházhoz, mint a könyvhöz. Mégis nekem valami képes könyv illúzióját kelti, persze nem minden esetben

Különösen akkor vagyok feldobott, ha egy számomra még ismeretlen magyar film élményével találkozom, ami valami maradandót tud hagyni bennem. Drukkolok a magyar filmeknek, leírtam itt már néhányszor. Szerencsére már sok nagyformátumú fiatal rendezőnk van, akik sok örömteli pillanattal ajándékozták meg az értő közönséget.

Kocsis Ágnes nevét eddig nem ismertem. Nyilván nem vagyok valami nagy műértő, de ennek oka csupán az, hogy az anyagi lehetőségeim sem túlzottan emberbarátiak. Ettől függetlenül szívesen járnék én is bemutató vetítésekre, csak egyedül utálok menni. Meg lusta is vagyok rá.

A Pál Adrienn c. film jó. Sőt, talán még egy kissé jobb is. Örök kedvencemet, a Taxidermiát ugyan nem üti ki a nyeregből, de nem is ez a dolga. Ugyanis ez a film teljesen más. Bár bővelkedik abban a rettenetes lelki magányban, amiben sokan szenvednek, mégis villant valami utat a végén. Ez nem szirupos, minden megoldást adó történet. Nem afféle "éltek boldogan, amíg meg nem haltak" mesevég, hanem inkább remény, lehetőség arra, hogy megváltozzon valami. Küzdeni, dolgozni kell érte. Az eredmény sosem magától jön. De nem szeretném lecsapni a sztorit

Piroska egy ápolónő egy képzelt kórház osztályán, ahol gyakorlatilag a halálra váró emberek fekszenek. Minden napra jut egy halál. Néha több is. Unalmas rutin a halottak gyors és szakszerű továbbítása a boncterembe. Etetik, pelenkázzák, ellátják a betegeket, de tudják, hogy itt már nincs miért küzdeni. Ezekről az emberekről már az orvosok is lemondtak. Gépek táplálják a levegőt, infúzióban kapnak enni. Csak a szívük dobbanását figyelik a monitoron. Minden napos az újraélesztés. De szinte nem sikerül sosem. Aztán jön az adminisztráció: összeírni, beírni, elküldeni minden adatot. Nap, mint nap.

A személyzet munkája szinte egyenlővé teszik az ápoltakat az ápolókkal. A hideg, lélekölő épület, a neonok sápadt kék világítása, a végtelenül unalmas órák. Mindenki másképp éli meg. A többség egyszerűen nem vesz tudomást róla. Piroska talán az egyetlen, aki nem érzi mindezt. Sőt, mást sem.

Mint egy horror kezdete.

Először azt hittem, hogy megint harminc évet ugrottam vissza az időben. Gábor Éva ugyanis pont úgy játszik a film elején, mintha amatőr színész lenne. Csak jóval később derül ki, hogy ez nem így van. Igazi elhízott kövér nő, még csak nem is nőiesen telt. Teszi a dolgát, de semmi több. Egyetlen öröme a különböző cukrászsütemények folyamatos falása. Akkor némi fény gyullad a szemében. Számomra hamar szimpatikus lett.

Az elhízott nő az egyik jelképe a férfiak által gyűlölt dolgoknak. Pláne, hogy evéskényszere van. Gábor Éva a filmben tényleg nem vonzó nő. Sőt, megkockáztatom, hogy egy férfinak sem jut eszébe annak tekinteni. (Ettől még a való életben persze lehet, nem ismerem.) Mégis ezek a stika sütemény és édességfalások valahogy cinkossá tettek engem is. Igen, kell valami ahhoz, hogy az ember örömet leljen a létben, bármi is legyen az.

Piroskának van egy "párja" is, aki gyakran távol van. Spermában utazik, de nem a sajátjában. Különben így utólag a film egyik legnevetségesebb és ettől fogva legigazibb karaktere.  Znamenák István olyan jól adja a látszólag partnerként viselkedő embert, hogy már majdnem magamra ismertem volna. Próbálja Piroskával fenntartani a nem létező kapcsolatot. Tudják mindketten, hogy semmi értelme, mégis minden rituálét végigjátszanak, ami a látszathoz szükséges.

Tulajdonképpen maga a történet onnan indul, amikor Piroska egy ugyanolyan nevű beteggel nem találkozik, mint a volt általános iskolai barátnője, akire úgy emlékszik, mint legjobb barátjára. Elindul megkeresni. Miért is ne? De minden lépésével egyre kuszább és egyre homályosabb lesz az, ami az emlékezetében van. A társak, a barátok vallomása ellentmondó.

Az operatőri munka egyszerűen elképesztően jó. Erről nem is kell többet mondanom. Egyszerűen zseni az operatőr.

Szívből gyűlölöm a kórházakat. Voltam katona másfél évig, de tíz napot is töltöttem néhány év múlva kórházban és azt kell mondjam, hogy az a tíz nap rettenetesebb volt. Nagy esély van rá, hogy a gyerekkori élményeim is közrejátszanak, mert elég sokat voltam beteg, emiatt rendszeresen befektettek. Borzalmas volt. Elmondhatatlan a kiszolgáltatottság, az a mélységes magány. Ezektől a képektől felállt a szőr a hátamon. Pont, mint amire én is emlékeztem. Csupán megjegyzem: érthetetlen, hogy a gyógyítás épülete legyen egy ilyen lélektelen pokol. Ki tud gyógyulni ilyen körülmények közt? Talán csak a Terminátor.

Viszont mikor Piroska a tavasz első sugarában fagyizott a padon, háttérben a gyerrekkori mászókákkal, az is zseniális volt. Ilyen kedves, aranyos, szeretnivaló nőt...

Talán a végében nem értek egyet. Én másképp képzelem. Illetve másképp írtam volna meg. De ez sem túl rossz. Nagyon hosszú filmről beszélünk, több mint két órás alkotás. És pont a magyar finanszírozási rendszer miatt nem vetítették előbb le idehaza... Külföldön hamarabb magyar filmet látni. De szép új világ, nem? Persze a Hídember, az fontos volt.

A kritikák közt nézelődve felfedeztem azt, hogy többen pont úgy szólnak hozzá, mint a filmben szereplő nő. Látják ugyan, hogy mi történik, de filmként unalmasnak tartják, és sajnálják a sok pénzt, amit elköltöttek rá. Meg a sok időt, amit úgymond elpazaroltak ennek megnézésével. Komolyan, ezeken csak röhögni tudok. Miért? Kik ezek, hogy így sajnálják az időt? Ja, akinek kevés van, az csak sajnálja nyugodtan, biztos megéri sajnálkozni... Észre sem veszik, hogy hasonlítanak egy kissé a történet főszereplőjére.

Nem szeretnék befolyásolni senkit, aki esetleg megnézi. Nekem nagyon bejött. Igen ez magyar sztori. Nem egy helyszínen jártam is többször. Naponta. Persze nem emiatt értem azt, hogy magyar sztori. Kell ez a két óra, hogy megértsük azt, ami néha érthetetlen. Ne csak a fejünkből nézzünk ki a világra, hanem képesek legyünk érteni is azt, ami körülöttünk van. Különben a kedvencem a filmben a boncmester, aki kedvesen és vidáman ismerkedve felajánlja, hogy bemutat egy boncolást, udvarlásképpen... Hát nem aranyos?

Kocsis Ágnes filmje, a Pál Adrienn újabb formabontása a magyar mozinak, valóban üde levegő. Fontos jelkép a hazai viszonyokról is. Pontosabban magukról a magyarokról. Hiszen semmi sem fontosabb az életben, mint önmagunk megismerése. A tudáshoz az út csak ezen át vezethet. S, ha elfogadjuk magunkat, talán másokat is képesek leszünk. Hiszen mit ér a hűvös ész? Több kell, az értelem.

(Kocsis Ágnes)

A számítógépes monitorok előtt ülve, interneten kattintgatva egy ábrát, egy képet, egy görbét lát az ember. Szöveget, filmet, rajzokat néz. Talán eljön a pillanat mások számára is, mikor mindezek mögé képes látni egy pillanatra. Piroskának sikerült.

A minap hallottam egy véleményt, miszerint a blog a magányos emberek műfaja. Lehet benne valami. Azért érdemes elgondolkodni azon, hogy miféle magányról van szó. Az is kell hozzá, hogy az ember eléggé extrovertált legyen. Megnyíljon idegen emberek felé. Ezen gondolkodjanak az agyturkászok, ez az ő műfajuk.

A blog csak egy napló, semmi több. Nem feltétlenül hű képe írójának. Bár az is igaz, hogy az ember nem bújhat más bőrébe. Bár több sci-fi film is erről szól, azért abban mindenki egyetértene, hogy a saját lelkét nem erőszakolná meg egy idegen miatt. Vagy mégis? Messzire vezetne ez az elmélet...

Visszatérve a bloghoz: szerintem természetes dolog az, hogy az ember kifejti a gondolatait. Más kérdés, hogy tízből legfeljebb 2 ember ír, de ez pusztán annak a kérdése, hogy képes-e írni. Sőt, a blogoláshoz kell némi alapismeret, vállalkozó kedv. Tanulásra való képesség.

Azt hiszem, ha valaki "önmagában" is blogol, az már nincs egyedül. Bár magányos. Érdemes megállni ennél a gondolatnál. A magány nem feltétlenül jelent egyedüllétet. Én például gyakran érzem magam egyedül sok ember közelségében. Magyarul: tömegben. Annak idején sok házibulin megfordultam, de sem az alkohol, sem a lányok, sem a jó zene nem tudott oldani a magányomon. Sőt, jobban eltávolított. De nem ezért kezdtem blogolni.

Sokszor egyedül vagyok. Így szeretem. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes szeretetre, barátságra. Vannak érzelmeim. Nem vagyok macsó. Nehéz is lenne ezzel a testalkattal. :)

Ez nem valamiféle önigazolási kísérlet, egyszerűen így van. Szeretek írni, de azt is tudom, hogy mások ezt sokkal profibban teszik. Nincs ezzel semmi gond. Szívesen tanulok. Engem mindig is az új dolgok megismerése hajtott, így sosem mélyedtem bele igazából semmibe, kivéve a szakmámat. Azzal sem jártam jól, de ez van... Távolról szemlélve egy hóbortos, lusta és magának való ember vagyok. Közelebbről is. De vagyok annyira egocentrikus is, hogy elnézzem magamnak.

A fenti gondolat talaján meg kell említenem az Arckönyv (gyk: Facebook) nevű intézményt. Hiszen ez a blog ellenpárja lenne. Itt nem egyénileg, hanem csoportot építve létezik a személy. Persze engedi a személyes dolgokat, de azt magára a csoportra vetítve. Támogatja az alanyt, de mindezt mások arcába tolja. Face-to-face. Különben egyszer már leírtam, hogy mennyire szerettem volna megválni a fenti oldaltól, ami érdekes meglepetéssel szolgált. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy nem törölték végleg a profilomat. Pezseg az élet, még ha nem is magasröptű.

Régen, még az internet előtt – igen, volt idő, amikor még számítógép sem létezett a lakásokban –, volt egy szokás, miszerint az ember egy spirálfüzet minden oldalára írt egy kérdést, amit azután a barátai írásban válaszoltak meg. Nem ragozom. Csak a farckönyvről mindig eszembe jut az, hogy egy barátom mit válaszolt arra kérdésre, hogy "Mi a véleményed erről a könyvről?" A válaszba beírta: "Baromság, de érdekes."Nekem a fent említett oldalról ugyanez a véleményem. 
Néhány napja egy évek óta nem látott hölgy egyszerre rámkattant. Meglepett a dolog. Kicsit azért örültem neki. Pár percig. Aztán beláttam, hogy képtelen vagyok buta nőkkel kommunikálni. Még veregettem is saját vállam, hogy mennyire megértő vagyok. De a beszélgetés után mégis én estem gondolkodóba.

Még emlékezett arra, amikor hét éve virágot vettem neki. Én csak arra, hogy megdugtam volna. Meg arra is, hogy semmi esélyem rá. Kedves volt, aranyos, udvaroltam egy kissé, de semmi komoly. Rájöttem, hogy lehet bármennyire buta, legalább kedves az emberekhez.

Mint mindig erre is csak utólag jöttem rá. Meg arra is, hogy nálam mindig a szerelem barátsággal kezdődik. Annyira tökfej vagyok, hogy a nők alapvető gesztusait sem értem. Aki nekem kellett, azokra koncentráltam. Észre sem vettem a többi nőt. Most, ebben az állapotban persze ez már nem érdekel. Belefáradtam. Nincs gondom a fegyverrel és nem arról van szó, hogy nem tetszenek a csajok. Sőt.
Néhány napja egy csodaszép kezű lányt láttam. Igen, a keze volt szép. Addig stíröltem, míg rám nem szólt. Végül megnevettettem, beszélgettünk egy kicsit. Még sosem mondtam olyat egy nőnek, amit a "szép kezű" lánynak, mikor közölte, hogy ha van kedvem hozzá, akkor... Ismét felrémlett, hogy mekkora mafla vagyok. Tényleg nem gondoltam rá. Addig legalábbis nem. Hogy kurva.Nem a mesterségével volt bajom, hanem a saját naivságommal. Mit gondoltam én magamról, hogy csak úgy nevetgél velem egy csinos lány. Istenem mekkora marha vagyok.

Visszatérve a farckönyvre: szerintem itt is ez az eset áll fenn. Az emberek többsége még nem tudja, mivel áll szemben. Puszta információforrássá degradálódnak. Hírek, események szócsövévé válnak. Kéretlen kullancsként tolják a bejegyzéseket. Az oldal is egy kurva. Megfizettet mindenkit, aki beregel. És nem enged, még ha azt akarod is. De megsértődik. Baromság, de érdekes. Nem haragszom érte, csak feljegyzem. A világ így működik.

A blog viszont az ember szülötte. Legyen bármilyen fals, mégis a személytől származik. Belőle van. És egy kattintással megszüntethető. Nem kér tolakodóan figyelmet, de a bloggerek többsége örül a látogatóknak. Ismeretlenül teszi ismerőssé a blog íróját. (Vizikukac kollégát például sosem láttam, de a barátomnak tekintem, szerintem ez elég indoklásnak.)

Vajon kik a barátaink és kik az ellenségeink igazából? Az barát, akit bejelölünk? És akit nem, az már ellenség? Mintha valami eltorzult értékrend homályos víziója sejlene fel a horizonton. Valami rémes dolog. Amibe éppen most nő bele egy korosztály. Lehet, hogy csupán megöregedtem és már nem tudok haladni a korral. De már nincs hozzá kedvem sem.

Különben belevágtam az asztalosmunkába. Csináltam egy ágyat. Illetve egy ágyból kettőt, hogy pontos legyek. Könnyebbnek gondoltam először, de most már belátom, hogy nem lehet ukmukfukk csak úgy összedobni valamit. A tervezgetés és a méricskélés sokkal tovább tart, mint maga a dolog. Viszont  jó volt, hogy végre elfoglaltam magam valami értelmes munkával. A kéziszerszámokkal bánni, tervezni és végrehajtani, logikusan haladni. Érezni az anyagot a kezem alatt, ahogy formálódik. Lassan de biztosan. Büszke vagyok a végeredményre. Jó dolog, hogy ebbe is belekóstoltam. Remek elfoglaltság.

Közben pályáztam egy grafikai versenyre is. Remélem ott is lesz némi siker. Semmi pénzzel nem jár, csupán dicsőséggel. Mégis vonzott a kihívás. Nem tudtam ellenállni a megmérettetésnek. Sokat ötleteltem felette, mert kötetlen szabályok mellett kitalálni a döntők akaratát nagyon nehéz. Még ma is tudnék valamit javítani azon, amit beküldtem. Hozzátenni valamit. Mindegy, úgyis napokon belül meglesz a végeredmény. Ha lesz siker, akkor publikálom.

Számtalan dologról írhatnék még. Itt van például a kutya nevelésével kapcsolatos problémahalmaz. A másik, hogy meghalt a nemrég vett monitorkártyám. Ráadásul úgy, hogy megint nem gondolkodtam logikusan. Lehet, erről írok még. Viszont Dani remekül tanul és sokat fejlődött az idei tanév során. Ez is egy írásom témája lesz, nemsokára.
Érdekes, hogy mennyire más minden, mikor átéli az ember. Mikor igazából tapasztalja. De ez az írás veleje. Az élmény, amit nem felejt el az ember. Nem mindig pozitív dolog. De kétségtelen tény, hogy erre is szükség van.Csak nekem már kezd elég lenni a jóból.

"Zavarban van az ósdi gép. Ilyenkor egyre-egyre. Valami azt súgja a fülembe. Lehetne még, talán lehetne..."

"Mi ez? A GReader joesellyel beolvasta a blogod RSS-et, igy onnan (kis hibakkal ugyan), de vissza lehet tolteni a bejegyzeseidet es kommentjeidet."

Nem fricskázni szeretném a freeblog leállását. Csak egy megjegyzést fűznék hozzá. Technikailag biztosan lehetséges visszahozni azt, ami elveszett. Emberileg viszont nem. Kétség nem fér hozzá, hogy a freeblog a ma létező létező legjobb felület a firkálósaknak. Szinte tökéletes.

Ha egy írás születik az az adott helyen, adott időben és adott lelkiállapotban jön létre. Olyan dolog ez, mint amikor egy kaleidoszkópban egyszerre isten arcát látjuk. Persze ez még nem magyarázná meg azt, hogy miért nem szedi vissza valaki egyenként a dolgait.

Nyilván sokan megtették. Követték az utasításokat, hogy visszakaphassák a bejegyzéseket. Talán nekem is ment volna, mégis úgy gondolom, hogy vajmi értelme sincs.

Elismerem: lusta vagyok mint a dög. Csak azért nem hekkelek számítógépeket, mert más időtöltések jobban vonzanak. Különben is: megnéztem néhány gépet és amit láttam, azt inkább el sem mondom. Széles spektrumon gondolkodom pedig. Fogalmam sincs miért szereti valaki összeveretni magát korbáccsal. Pláne, ha a parlamentben ücsörög közben. De mindegy.

Már látszik, hogy bevezetik az ebadót is. Persze mit nem akarnak megadóztatni idehaza? Végülis egyetértek azzal, hogy ivartalanítva és csipezve legyen a kutya, már ez előtt fél évvel is ez volt a szándékom. Jobb az állatnak és a gazdájának is. Az viszont nehezen magyarázható a tervezetben, hogy az úgymond "magyar fajták" adómentességet kapjanak. Ha eszembe jut, hogy mindig először kutyákon kísérletezik ki, amit később embereken használnak majd... Mondjuk úgy, hogy ez elgondolkodtató. Számos példa volt erre a történelemben.

Nem az adóval van a baj igazából. Mindenki tudja, hogy csak újból sarcolni akarják a népet. Tolják is a maszlagot hozzá, hogy majd ebből a pénzből mentik meg a kóbor állatokat. Sőt. A célkitűzések mellett szerepel az állatpornó visszaszorítása is. Az adót támogató szervezet vezetője úgy fogalmazott, hogy az adó csupán egy doboz cigi ára havonta. Aha. És mi van azokkal, akik nem dohányoznak? Vagy pont azért szoktak le, hogy spóroljanak? Honnan jönnek ezek, a Holdról?

Átsüt a mélységes egoizmus, a másokkal szembeni nemtörődömség. Tehát igazi magyar találmány. Kaszáljunk be valami zsetont valahogy a jónépen. Ugyanúgy szarosak lesznek a járdák és ugyanúgy neveletlenek lesznek a kutyák, akár a gazdáik. A lényeg, hogy sarcoljanak.

Tudod mit? Befizetném az adót. Szeretem annyira a kutyámat. Ha ezt is adóztatják, hát tegyék. Tessék: fosszatok b+. De az biztos, hogy sem az állatok érdekét, sem a gondos gazdáik érdekét nem szolgálja igazán. Csupán egy újabb adó.

Többen felvetették, hogy pénz híján az utcára teszik az állatot. Személyesen lőném agyon azt, aki ötszáz forintot nem képes kifizetni az állatért. Az ugyanis még az állatnál is rosszabb. Féreg. Gerinctelen csúszómászó.

Mondom ezt úgy, hogy semmi keresetem, munkanélküli vagyok. De ha egyszer bevállaltam egy állatot, akkor ki is tartok mellette. Én döntöttem. Viselem a következményeket. Itt nincs alibi vagy mellébeszélés.

Ezek alapján elmondható, hogy a kitalálók sosem voltak gazdik. Csak ugatják a szakmát. Ellene vagyok az így kialakított szabálytervezetnek. Majd befésülöm, ha valóban az az állatokról, az állattartásról szól. És nem a sok senkiházi, bunkó, ostoba emberről.

Nézzétek meg a Szkafander és pillangót. Tényleg jó.

Tegnap hivatalosan is munkanélküli lettem. Regisztráltak, mint álláskeresőt. Régen jártam ebben a cipőben. Több, mint 11 éve. Akkoriban ez a szitu elkeserített. Lelombozott. Értéktelennek, hasznavehetetlennek éreztem magam.

Most sokkal inkább megváltásnak érzem. Nem mintha nagy reményeim lennének. De a tornász is tudja, hogy míg a levegőben forog, addig még nincs vége a gyakorlatnak. Lett egy biztos pont, valami kereset. Státusz.

Nem tudom hányan voltak, akik hónapról-hónapra, fizetés és lassú reményvesztés közepette éltek. Az ember akaratlanul is semmivé szürkül. Hiszen a bajban lévő embert kerülik, mint a leprást. Hiába a sok év munkája, a sok ember, aki bizalmat, talán barátságot is ad szavakban, ha bajba kerül valaki előbb-utóbb eljön a pont, mikor már kénytelen belátni, hogy magára hagyták. Ez a nyomasztó érzés aztán lassan beszivárog a tudatba, megmérgezve mined percet, órát, napot. Még a legközelebbi kapcsolatok is kihűlnek. Erről jut eszembe: fogalmam sincs a poklot miért tüzesnek állítják be. Szerintem az igazi pokol hideg, merev és egyhangú. Nem kell sok idő és még a legtalpraesettebb embert is megtöri a magány, a reményvesztettség, a szerettei elhidegülése. Körbe-körbe jár, mint az eltévedt felfedező a jégmezőn. Lassú, fájdalmas halál várja, ami előbb megöli a lelket, s csak utána végez porhüvelyével.

Ilyenkor szokták erre azt mondani, hogy nem szabad feladni és küzdeni kell. Jogos, nem tagadom. Csak általában pont azok mondják, akik sosem élték át mindezt. Nekem ez már a második volt.

Alaposan felkészültem a nagy eseményre. Feltérképeztem a munkaügyi központot. Pakoltam hideg élelmet, vizet, iratokat. Hallottam már borzalmas történeteket, sőt régebben én is átéltem a három-négy órás várakozást. Miután elindultam, csak akkor jutott eszembe, hogy néhány papíromat otthon felejtettem, de már nem volt kedvem visszafordulni. Különben is: mióta ellopták az összes iratomat néhány kártyát nem csináltattam meg, mert sajnáltam rá a pénzt.

Egész gyorsan elértem a hivatalba. Ami azt illeti: meglepően gyorsan.Lefoglalt az utazás. Nem is tudom mióta nem mentem a belvárosba. Nem volt tömeg, bár felkészültem rá. Mintha az idő más dimenzióba került volna. Lépdeltem az ismerős utcákon. Agyam minduntalan összevetette a régi képeket a mostanival. Nem volt jó idő, de nem is volt kellemetlenül hideg. A levegőben ritkás szmog szállt. A házak tetejét azért látni lehetett. Valamiért eszembe jutott, hogy milyen volt tíz évesen itt lépdelni, majd kamaszként. Mint rég nem látott vendéget köszöntöttek az ismerős helyszínek. Úgy éreztem magam, mint vendég egy film díszletei közt. Mintha egy hang azt suttogta volna a fülembe: Szia! Mit keresel te itt? Hol voltál annyi ideig? Mit csináltál? Hol jártál? Merre voltál?

Mikor egy redőnyös iroda elé értem, ami előtt hárman is cigiztek, akkor tudtam, hogy célhoz értem.

Bent már sokan voltak. Talán ötvenen is. Hamar sorszámhoz jutottam. Nekem a 19 jutott. Akkor hívták a tizenhármast. Gondoltam rengeteg időm lesz. Leültem és vártam. Volt könyvem, rádióm is, de nem volt kedvem hozzá. Inkább az embereket figyeltem.Melletem egy unott arcú huszonéves ült. Összegörnyedve, lábával tempót verve. A másik oldalamon két középkorú férfi suttogott valamit egymással. Mikor valami mozgás volt mindketten felkapták a fejüket, aztán újból folytatták. Előttem egy hosszú hajú, szőkített nő kétcentis műkörmökkel, mellete egy kislány. A nő az érintőképernyős mobilon kocogtatta a hüvelykujja körmét. Elképesztő tempóban írt SMS-t. Ujja úgy tornázott a világító felület felett, akár egy akrobata. Két székkel balra egy melósnadrágos férfi a tenyerébe temette az arcát. Egyszer sem nézett fel. Az első sorban csak nők ültek. Ketten halkan beszélgettek valamiről, összehajolva. Közben emberek jöttek mentek. Számot kértek, beszélgettek. Leültek vagy állva maradtak. Még mindig úgy éreztem, mintha ez az egész csak egy film lenne, aminek akaratlanul a szereplője lettem.

Váratlanul ért, mikor behívtak.

Elborított a pánik.

Hirtelen visszarántott a filmbéli díszletek közül a valóságba. Ígyeztem küzdeni ellene, vajmi kevés sikerrel. Pedig nagy szerencsémre nagyon kedves hölgyhöz kerültem, aki gördülékenyen haladt az intézésben. Nem akadt fenn a dokumentumaim hiányán sem, sőt még akkor sem, amikor kérdezte milyen állást keresek, mire én mondtam, hogy miniszterelnökit. Vicceltem, hátha feloldódom, de mikor elém tolt egy papírt, hogy töltsem már tudtam, hogy vége. A bennem lévő kis mocsok feltámadt. Nem is eresztett. De mégis elvesztette a csatát. Mert készültem rá.

Percek alatt végeztem. Mire észbekaptam, már ismét a forgalmas úton találtam magam. Egy oszlopon digitális órát láttam. Megdöbbenve konstatáltam, hogy cirka fél óra alatt végeztem is. Minden sikerült, fennakadás nélkül. Zsebemben vannak a papírok, végre van valami halvány remény.Rágyújtottam és bekapcsoltam a rádiót. Valami ismeretlen zenét adtak éppen, de nem érdekelt. Jó kedvem lett. Az elhúzó autókat néztem, a gyalogosokat. Mintha újra valami filmbe keveredtem volna, amihez semmi közöm sincs. A szmog mintha kissé felszakadt volna. A másik oldalon egy kávézóban emberek ültek az üveg mögött. Lassan lépdeltem a járdán. Tudtam, hogy minden rendben, siker. Mégis valami motoszkált hátul. Valami kimondhatatlan gondolat.

Az egyik saroknál aztán földbe gyökerezett a lábam. Hirtelen eszembe jutott minden. Hiszen rengetegszer fordultam be enné a saroknál, amikor hazamentem. Haza? Nem, de igen. Itt laktunk, ebben az utcában, amikor... Ugyanígy nem volt állásom. A helyzet ez volt, mégis mennyire más volt minden. Lopva benéztem az utcába. Mi változott azóta? Emlékszem még vajon?

A boltok zárva voltak, a feliratokat nem tudtam kivenni. Ismerős volt, mégis távoli. Mintha valaki más lett volna ott akkor, aki elmesélte nekem. Tudtam, hogy én voltam. Ott voltam valaha. Még el is képzeltem, ahogy egy szemüveges fazon gyors léptekkel kimegy a sarkon. Emlékeztem rá. A házra, a lakásra. De nagyon távolinak tűnt az egész. Mintha egy másik életemben lett volna. Emlékeztem rá, s mégis.

Arra eszméltem, hogy percek óta bénultan állok ott, megbabonázva. Arra ocsúdtam fel, hogy valaki megszólított: Rosszul van? Hirtelen összetört a kép.

Hazaúton végig töprengtem ezen. Vajon tényleg elfelejtettem, vagy el akarom felejteni? Hiszen annyiban jó volt, hogy egy új kapcsolat kezdetén voltam. Új horizont bontakozott ki előttem. Egy új élet lehetősége. Fiatalabb voltam, még éreztem, hogy van mit keresnem az életben. Akkor miért ez a... kétség.Talán még hamarabb hazaértem, mint odamentem. Pedig közben elintéztem mást is, telefonon is hívtak. Csak jóval később jutott eszembe az a srác, aki akkoriban hazafelé ment, akkor. És a kérdés, hogy miért nem emlékszem. Rengeteget törtem rajta a fejem.

Ez az utolsó évtized alaposan átrendezett mind kívülről, mind belülről. Ma már csak somolygok azon, aki egykor voltam. De hol lennék én, ha nem én lettem volna akkor? Nemcsak egy évtized alatt, de néhány nap alatt is képes vagyok elutasítani a múltamat. Ez pedig arra mutat, hogy magamat is elutasítom. Képtelen vagyok magamat szeretni. És aki magát sem szereti, az hogyan szeressen bárki mást?
Jól hangzana ez, mint egy diszkoveris dokumentumfilm. De az igazság mégsem ez. Csak szeretném. Könnyű lenne elfogadni, talán még szimpatikus is lenne valahol egy effajta önvallomás. Becsapom magam, szándékosan, hogy ne kelljen látnom. Éreznem. Tudnom. És ez itt a lényeg.

Mire hazaértem, már nagyon kellemes lett a levegő. Katát a kertben találtam Flóri társaságában. Kata meghívott maga mellé. S míg beszélgettünk a kiskutya önfeledten bolondozott. Elmeséltem, mit végeztem. Beszéltünk a tervekről, a jövőről. Javulnak a kilátások. Még koccintottunk is. Szépen sütött a nap és a szél sem fújt.

Akkor éreztem, hogy le tud ülni mellém valami szemüveges gyerek, akit egy sarokról kilépve láttam. Egy ismerős. Rátette a kezét a vállamra, cserébe meghívtam egy italra.

Az Unicumot egyhajtásra megitta, mint én valaha. Piszokul emlékeztet valakire ez a fószer. Valahonnan.

Á. Biztos valami idegen volt.

Jó nagyot néztem, mikor azt láttam, hogy augusztusban blogoltam utoljára. Valami rémlett, hogy mégis írtam valamit utána is. Egy hang azt súgta: "Ennyire nem lehetsz hülye...", de én ismerem magam. Csak ezek után tűnt fel a Szerkesztőség bejelentése, amit gondolom mindenki olvasott már:

"Kedves Bloggerek és Olvasók!

A freeblogot működtető szervereken a mai napon komoly hardware probléma keletkezett. A hardware hiba sajnos a napi mentést végző szervereinket is érintette, ezért a hiba észlelése után, hosszas próbálkozásunk ellenére sem sikerült visszaállítanunk a blogokat a napi mentésből.

Más lehetőség híján a legutóbbi archivált állapotot tudtuk csak visszaállítani.

Minden felhasználónktól elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért!

Az elveszett bejegyzések visszahozásában esetleg segítség lehet a cache-elt google vagy más kereső tartalmak átvizsgálása. Akinek volt blogexportja, az kérjük, küldje el a nemmukodik@freeblog.hu címre, és beimportáljuk.

Magyar Vendor Kft."

Másokkal ellentétben én elhiszem, hogy valóban sajnálják a dolgot. Mondjuk én is, de ettől még semmi sem változik meg. Ez a Gugliból való "visszaexport" nekem elég nehézkesnek tűnik, emellett az emberiség nem veszt sokat azzal, hogy a nehéz helyzetem feletti kesergésem elveszett. Zágsón.

Nem mintha sok örömre adna okot a helyzetem. De azért imitt-amott már vannak pozitív fordulatok. Például kaptam egy vadiúj telefont az ellopott elveszett helyett. Bár a kulcsaim is ugyanígy pótolhatók lennének. De ne legyen az ember telhetetlen,  nem igaz? Különben tényleg igazi minimál-mobil, de nagyon tetszik. Annyit minden estre tud, amit elvárok egy telefontól. És mókás a zseblámpa funkció is rajta. Viccet félretéve: jól jön a rádió és végre olyan gyári fejszettje van, ami nekem is jó és annak is, aki beszélget velem. Ja, és Postamobilos! Azt hittem rosszul látok, mikor megkaptam a dobozt. Postamobil biza! Levelet, csomagot ugyan még nem tudnak normálisan kézbesíteni, de mobilos cégük már van. Állítólag én vagyok a harmadik ügyfelük. Nem tudom ez kinek szerencse, ha arra gondolok, ami eddig történt velem... Meg is izzasztottam őket egy kicsit, de kiderült, hogy még a Voda rendszerét használják teljes egészében. Mindegy, nekem bejött a kütyü is és a körítés is. A percdíj is jó. Aránylag.

Ezt abból veszem le, hogy ma próbáltam informálódni arról, hogy mégis mikor látok egy pár forintot. Szép, hosszú beszélgetés volt. Nem is teljesen reménytelen. Mint kiderült, akár már egy hónapot kell csak várnom. Persze ez csak akkor igaz, ha mégsem így lesz. Merthát a központ, vagy egyéb állami szerv megtorpedózza a dolgot, akkor fonnyadjak csak tovább. Más kérdés, hogy olyan iszonyatosan nagy lenne, amit ki kéne fizetni, hogy még a polgári pert is ajánlották a vonalban, hátha.

Az a szerencsém, hogy többször is berángattak a bíróságra. Így némi tapasztalatot szereztem a magyar jog terén. Mit is mondhatnék róla? Így vagy úgy, mindenképp az győz, akinek több pénze van. Ez nyílt titok. Ettől persze még nem torpannék meg, sőt az is lehet, hogy fejest ugrom ebbe a lehetetlenségbe. Már így is abban vagyok. Meglássuk, ahogy a vak mondaná.

Ezek a kretén mondásaim hamarosan a sírba visznek. Nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert mindig akkor csusszan ki a számon, mikor nem kéne. A szerencsétlen ügyintézőnő, akit már a pro megsértettem és emiatt üvöltözött velem a telefonban, hamar megnyugodott. A konstruktív beszélgetés közepén mégsem hazudtoltam meg magam:

–  Mindenképp érdemes megfontolni a pert.

–  Értem.

–  Ennyit tudok javasolni.

–  Igen. Megfontolom.

–  Látott olyasmit, ami perdöntő lehetne?

–  Most modjam azt, hogy nem igaz? Bár a nemigaz egy másik téma...

–  Mit mond?

–  Hogy a nemigaz egy másik téma.

–  Nem értem. Mire gondol?

–  A nemigazra, a nemiszerv körüli szőrre. (Azért ekkor már kuncogtam, bevallom.)

Pár pillanatig semmi, aztán mégis.

–  Mi köze a nemiszervemnek ehhez? (Felháborodva.)

Mi? Hehe, az övének?

–  Az önének, gondolom semmi, hacsak nem éppen a nemigazról jutott eszébe. (Nagyon röhögtem.)

35 másodperc hallgatás. Aztán robban.

–  Miért borotváljam le!? Így nem jó a férfiaknak!!!? Mit képzelnek maguk disznók!

Most én kussoltam le. Disznók? Röff, belenyúltam valamibe, gratulálok. Magamnak.

– Nem, dehogy. Az biztos úgy jó. Csak vicceltem. Nekem amúgy sem tetszik.

Felrobbant a telefon. Szakad a membrán.

–  Mi nem tetszik!!!!!!!!!!!!! A szőrös pina?!!!!!!

Akkor arra gondoltam, hogy nyilván megvan neki. Pfuj, de azért megértő leszek.

–  A szőrtelen pina ba*meg! A szőrösre szoktam kiverni, mert nem láttam lukat fél éve!

Süket csend jó ideig. Aztán jött a higgadt válasz.

–  Ja, akkor jó. Utánanézek a dolgainak, két nap múlva hívjon fel. Szerintem nem lesz probléma.

Mondom: érdemes beszélgetni az ügyintézőkkel. Még a nehezebb napokon is.

Különben tényleg az jön be. Szeretem a régi vágású felállást.

Meg lukat sem láttam egy ideje. De azinterneten vannak lukakok. Meg lukas dolgok. Gyuri is lukas. Sőt még szőrös is.

Általában pár napig bírom a telken. Zavar a komfort, a megszokott környezetem hiánya. Valamiért most ez a legkevésbé sem volt szembetűnő. Őszintén szólva én sem értem, hogy mi volt az oka. Ráadásul mindjárt az első napon balesetet szenvedtem. Úgy hasravágódtam a lépcsőn, hogy borzasztó csúnya sebeket szereztem a lábamra. Ennek folyamányaként egy napra rá az egész bokám bevérzett, legszívesebben sírva fakadtam volna a látványtól. Az ismerősök, akik átjöttek beszélgetni nagyot nevettek rajtam. Így utólag nekik lett igazuk: szinte már semmi sem maradt a vérömlenyből. A sebeim is gyorsan gyógyulnak, csak néhány heg emlékeztet már rá, pedig csupán néhány nap telt el.

A fák mintha egymással versenyeznének, úgy ontják a gyümölcseiket. Roskadoznak a terméstől, ami szokatlan. Le sem tudtam szedni. Igazából kedvem sem volt hozzá. Élveztem a jó időt, a levegőt, a barátokat. A régi félelem eltűnt, helyette sokkal inkább a nyugalom, a béke, a szabadság érzése itatott át. Órákat ültem egyhelyben, nézelődve, még a pók hálóját is megcsodáltam. Máskor nyughatatlan, mindig mást akaró lényem most csak csendben figyelt belül.

A legfurcsább történet, hogy végül hogyan lettem Flóri gazdája.

Mikor először találkoztunk, csak egy apró, aranyos kutyát láttam. Kata hozta át, hogy megmutassa, mennyire furcsa, szokatlan mintázata van. Kérdezte, hogy szerintem mi lenne a neve. Nekem kapásból a Flóra név ugrott be róla. Hogy miért? Fene tudja. Életrevaló, kedves kiskutyának látszott, de semmi több. Most így utólag persze Katának is volt némi köze mindehhez. De a döntést mégis nekem kellett meghozni.Vacilláltam, mit tegyek? Szívesen hazavittem volna, de nem akartam állatot a lakásban, pláne nem egy kiskutyát, aki állandó figyelmet és törődést igényel. Igen, lusta ember vagyok.

Flóra anyja, Csöpike rendszeres látogatója lett a háznak. Néha mintha nem is a szomszéd kutyája lett volna. Még őrizte is a házat hajnalban, aminek a legkevésbé sem örültünk. Folyamatosan koldult, hol ételért, hol szeretetért. Engem azért nem vert át. Tudtam, hogy nagyon okos jószág és csak azért smúzol, hogy minnél több kaját kapjon. Így, utólag belátom: ebben is tévedtem. Hatot kölykezett a kutya és neki már terve volt.

Egyik kora reggel egyszer csak feltűnt Csöpi és Flóri, egymás mellet szaladva a kertben. Az ágyon ültem és cigarettáztam a tornácon. Furcsálltam a dolgot, hogy hogyan tudta pont Flórit "áthozni" a hat kölyökből. Vártam mit tesznek.

Csöpi nézelődött, aztán meglátott az ágyon, de nem ismert fel. Bizalmatlanul méregetett pár másodpecig, aztán a nevén hívtam. Mintha puskából lőtték volna ki, boldogan szaladt felém. Mellette persze a gyerek, aki próbált az anyjával haladni. Azonnal felugrott hozzám, a kölyök azonban még a tornác peremét sem érte fel, panaszosan nyüszített az anyja után. Feltettem mellé az ágyra és kisvártatva már együtt aludtak.

Ez az eset szöget ütött a fejembe. Kérdeztem is, hogy mennyire lehet véletlen az ilyesmi. A gazda csak annyit mondott, hogy a tacskó nagyon okos állat. Ezt eddig is láttam, de kétkedtem a dologban. Végül is lehet az ilyesmi véletlen. Talán pont ez a kölyök szakadt az anyja mellé. Lehetetlen, hogy direkt pont őt hozta volna át hozzánk.Pár nap múlva azonban történt egy furcsa dolog.

Lementünk ennivalóért és visszafelé Csöpi és a két társa keményen megugattak. Úgy, hogy Csöpi még az utcára is kijött utánunk. Haragos lettem, hogy ez a kis pákosztos dög a két nagyobb kutya mellé áll (bár tulajdonképpen megértettem), amikor pontosan ismer minket. Még az utcán le is szidtam. Pár óra múlva, mikor megpróbált átjönni, elzavartam. Nagyon is értette, miről van szó. Azonnal elment.Másnap reggel újra Flórival állított be. Nem szóltam rá, vártam mi a szándéka. Nagyon furcsán viselkedett. Felugrott az ágyra, de amikor mellé tettem a kicsit, lement és az etetőtálhoz szaladt, otthagyva a kölyköt. Az persze azonnal nyüszített utána. Ha letettem mellé a kicsit, akkor azonnal visszaugrott az ágyra, közönyösen szemlélve kölykét, aki igyekezett utána. Közben velem szemben is megváltozott. Valami volt a szemében, amitől egy kicsit megijedtem. Egyszerre volt harcias, mégis kedves. Sosem láttam még ezt. Eltartott egy darabig, míg megértettem, hogy Flórinak adjak enni, ne neki. Mikor megtörtént elégedetten, mégis nagyon aprólékosan figyelte hogy bánok a gyerekkel.

Elkezdtem játszani Flórival. Figyelte minden mozdulatomat. Közben kitört rajta az irigység is. Ő is akart a szeretetből. Nagyon kíváncsi lettem. Elhatároztam, hogy kipróbálom ezt. Flóri nálunk maradt egy kicsit. Csöpi úgy ment el, mintha sosem lett volna a kölyke. Már előtte is látszott, hogy el akarja választani, de én nem hittem, hogy egy anya ilyen könnyen lemondana a kölykéről. Akkor jöttem rá, hogy nem mondott le róla, csupán "odaadta". Mikor tudott átjött "ellenőrizni".

Lehetséges, hogy ezt az egészet csupán én kombináltam ki és teljesen más az igazság. De senki sem volt ott velem akkor, azon a reggelen, amikor Csöpi olyan furcsán viselkedett. Nem tudom leírni, de mintha egy pillanatra megértettem volna valamit, valami olyasmit, mintha nem szavakkal, hanem sugallattal, gondolatok útján közölte volna a szándékát. Sokaknak meséltem el, többek közt egy állatokkal foglalkozó ismerősömnek, aki azt mondta, hogy a benyomások és a megérzések jobban működnek ember és állat közt.

Én nem szerettem volna állatot, mert tisztában vagyok a felelősséggel. Néha el is túlzom. De itt és most az állat választott embert. Ez elől nem térhetek ki.

Ha csak egy kis esélye is van annak, hogy ez igaz, akkor kötelességem tisztességesen felnevelni. Nagyon nehéz teher. Tényleg nagyon nehéz. De azért sok örömmel is jár. Mióta nálam lakik, többet tudtam meg magamról, mint gondoltam volna. Nem vagyok igazán jó szülő, jó apa. De mindig eszembe jut az a kislány, aki az anyja méhében meghalt. Talán most így... kaptam egy kislányt. Egy csecsemőt. Újra "apa" lettem. Most javíthatok valamit talán mindazon, amit eddig elrontottam. Úgy tűnik, még mindig vannak hibáim. De már tanulok.

Aki eddig olvasta, az könnyen mondhatja azt, hogy ez már megint valami ostoba fecsegés, a vén marha egyre szenilisebb. És talán igaz is. De az életben nem az a lényeg, hogy full gazdag legyen valaki, sem az, hogy sikeres sztár. Hanem az, hogy legyen egy olyan pillanata, mint ott nekem. Ennek nincs ára. Úgy és akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Na, így lett kutyám.

Legközelebb arról írok, mennyire ász vagyok a nyílt, fatüzeléses sütésben és bográcsolásban!

(A képekre kattintva nagyobbak lesznek.)

Néhány napra leugrottam a telekre. Mivel helyzetünk miatt kénytelenek voltunk megválni a régi birtoktól, úgy gondoltam kötelességem egyszer újra megjelenni. Igazából nem szivesen mentem. Az út hosszú és fárasztó. De hiányzott a kiscsalád, emellett amúgy sem volt más dolgom.
Lefelé kifejezetten kellemesen utaztam. Nem tudom szerencsém volt-e, de az biztos, hogy efféle kényelmet nem néztem volna ki az állami vasútból. Persze felfelé már más volt a helyzet, de erről majd később. Őszintén szólva ismét egy unalmas és fárasztó etapra készültem. Azonban egészen másként alakult minden. Szembesültem egy sor pozitív és negatív élménnyel. Sokszor elképesztő, néha hajmeresztő dolgokkal. Gyakorlatilag az egész életemet megváltoztatta ez a pár nap.

Így leírva ez egészen nagyképűen hangzik, pedig nem az. Ha valaki két hete azt mondja, hogy lesz egy kutyám, azt bizony erősen körberöhögtem volna. Még díszhalakat sem tartok, nemhogy egy kutyát.

Mégis így lett.

Várhegyi Flórácska, a gazdi szemefénye

Innen folytatom legközelebb.

A múltkori posztom után most én lépek ki a hajam alól. Ilyen nincs és mégis van.

Légyszi, kend be gulyáskrémmel a hátam Andy by Octobre. Hátha ledobnak szotyira pénzt. Kicsit jó lenne lógni a Cöckével. A helyi vagánnyal. Heh.

Végülis ez és az secko-jedno. Ahogy művelt francia mondaná.

A szakmunkás általában tudja, hogy a szerszámai, az általa kezelt berendezések és gépek adják a jövedelmét. Persze nem direkt módon. Mindig van valaki a feje felett, aki lefölözi a hasznot, de gőze sincs magáról az eljárásról. Talán a csúcson ez nem is szükséges, ha kölcsönösen elismerik egymás tevékenységét. Hazánk gyakorlata azonban ettől fényévekre van.

Nincs annál elszomorítóbb, mint végignézni azt, amikor a szakmunkás gépét idegen emberek szétszerelik és elviszik valahová. Egyszer már volt részem ebben. De az már régen volt, tíz éve. Akkor még sok mindent másképp gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a tudásom megmarad, nem a gép a lényeg. Tulajdonképpen ez valahol igaz is.  De mit ér a tudás gép nélkül, termelés nélkül?Akkor azon a gépen 9 évet húztam le. Most ezen is. És újra ugyanaz történik. Mégis van egy nagy különbség. Az akkori szakmai gyakorlatommal és tudásommal néhány hét alatt biztosan találtam volna állást. Nem annyira jót, jövedelmezőt, mint ami volt. Most viszont egyszerűen kilátástalan, hogy elhelyezkedjek.
Olvastam, hogy az embernek életében legalább egyszer szakmát kell váltania ahhoz, hogy megéljen. Nem vagyok rugalmatlan ember, mégcsak meg sem kérdőjelezem azokat a munkahelyeket, ahol szentségtörés lenne egy efféle magyarázat. Csupán felteszem a kérdést: pont azzal nem lehet mit kezdeni, aki a szakmában tanult és abban is van nagy gyakorlata? Az menjen el máshová? És hová?

Nemcsak magam miatt teszem fel ezt a kérdést, sőt. A többi nyomdász miatt. Sokan, sokkal hamarabb élték át ezt a válságot és sikerrel nyergelt át valamely közeli területre. Azonban ma már ők ugyanúgy veszélyben vannak. Ezer felkiáltójelet láttam anno 2004-ben a DRUPA-n, Düsseldorfban. Ma sem értem, hogy miért fizették ki a látogatásomat. Az a kiállítás volt ugyanis a klasszikus nyomdaipar vége.

Akinek esetleg volt alkalma olvasni Lemtől a Summae Technology (remélem jól emlékszem a címére), az tudja, hogy egy technológia addig tart, míg azt az emberek megfizetik. Voltak ott ugyan csilivili gépcsodák, de technikai értelemben csak egy fejlesztés. Csomagolóanyag. Elfogadom, hogy ma is szükség van a nyomtatott sajtóra: könyvekre, brosúrákra, reklámanyagokra. De már közel sem akkora volumenben, mint néhány éve. Szerintem nem titok, hogy a vállalkozás motorja maga a megrendelés és annak precíz kigyártása. A fejlesztők viszont piacot keresnek.
Ostoba mondat lenne, ha leírnám azt, hogy miért nem volt kíváncsi senki akkoriban a véleményemre. Miért is tették volna? Dőlt a lé és én csak porszem voltam. Ja, egy sértődött porszem. :) Végül is minden hatalom a maga végét jelzi azzal, hogy mit sem törődik az apró problémákkal. Minden üzem, minden gyár a maga baljós előjeleit mutatja. Ami a vesztét okozza később. Úgy vélem, sokan tudták már akkor is, amikor még ment a szekér. Még azok is, akik nem voltak valami nagy agymenők. Szerintem ők jártak jobban.
A szakmunkásnak van szeme, szíve meg esze. Akarata, kitartása és szakmaszeretete. De nem ő dönt. Csak nézője lehet annak, amint elsüllyed a világa. Mindenestül.
Minden volt kollégámnak és barátomnak küldöm ezt a videót. Úgyis tudják, mit akarok mondani.

Voltunk.

Az alábbi videóhoz csupán két megjegyzést fűznék. Az egyik az, hogy még a kollégák is döbbenten figyelnek, ha eldobja az agyam a gépszíjat. Több percen keresztül vagyok képes káromkodni úgy, hogy nincsenek benne szóismétlések. Hozzám képest a kesztyűben szerelő (és szereplő) ember igazi elsőáldozó. Nemegyszer még egy-két kifejezés tartalmára is kiváncsi a hallgatóság. Már, ha vevő rá. Az asszony pölö ezért nem enged szerelni komolyabb dolgokat. Néha azért megállom, ha nagyon kell.

A másik az, hogy olasz motorom van. Remek motor különben, csak ne kelljen megbontani. És időszerű lenne egy karbantartás...

Hetek óta írok egy jó kis blogot. Beírom, aztán kitörlöm. Így megy ez.

Asszem, úgy mondják: elég gázos a szitu. Még várok. Várnom kell. Nincs kiút. Csak egy. De azt nem választhatom.

Egy dolgozatban a gyereket megkérdezték arról, hogy mi hazánk budapesti repterének neve. Nekem halványlila gőzöm sincs arról, hogy miért fontos kérdés ez akkor, amikor sem számolni, sem írni, sem olvasni nem tanították meg tisztességesen. Szerintem még ők sem tudják. De mindegy.

A fenti kérdést Dani úgy dolgozta fel, hogy először is végiggondolta, miért is kérdezik. Nyilván fontos valami. Talán egy halvány emlék becsúszott, hogy volt valami névváltozás. De mi? Annyi volt bizonyos, hogy Ferihegy. Meg a hapsi is valami Feri, akiről most elnevezték. Valami... kaja neve volt. Régebben jártunk autóval arrafelé. Vecsés, Üllő, Monor. Vecsésen meg is jegyeztem, hogy itt készítették a legfinomabb savanyú káposztát. Szerintem a legtöbb embernek Vecsésről ugyanez jut eszébe. Közben több repülőgépet is láttunk, egészen közel a földhöz.

Gondolkodott rajta egy kicsit, majd beírta: "Káposzta Ferenc Ferihegyi Repülőtér".
A pedagógust is meglepte vele, mert egy szmájlit biggyesztett mellé. Odaírta: "És Ő ki volt?" Én odaírtam volna válaszként, hogy "Nem tudom, de ki lesz?". Szerintem ez tökéletesen példáz mindent, ami ma az oktatás berkeiben ma leledzik. De nem ez a lényeg. A srác egyértelműen szélhámos. És egyre ügyesebb.

Pár kollégának elmeséltem a sztorit és mindenkinek tetszett a név. Nekem is bejön. Egy kis kiegészítéssel. Legyen Savanyúkáposzta Ferenc Ferihegyi Repülőtér. A külföldit úgysem érdekli a név, a magyarnak meg megmaradna a gasztronómiai emlék. Meg az is, hogy savanyú, mivel nagy részük sosem fogja belülről látni. Talán nem is kíváncsi rá. Csupán elszenvedi éjjel-nappal azt a folyamatos zajt, amivel jár.
De azok a kecskék sajnos megmaradnak, akik nagyot szakítottak ezzel az ostoba és felesleges névváltoztatással. Biztosan jóllaktak, de aligha káposztától.

Teljesen kiesett a fejemből, hogy pár napja hat éves lett a blog. Sok mindent leírtam ez előtt is arról, mekkora nagy szó, hogy ennyire kitartóan írogatok. Valahogy mindig a régebbi írásaim tetszenek, persze azért van egy-két találó a közelmúltban is. Terveztem pedig valamiféle meglepit erre a hatodik évfordulóra, de meló és az összes aprószentek keresztülhúzták a számításomat. Másfelől azt tapasztalom, hogy a bloggerekből általában is mintha kieresztették volna a gőzt, valahogy nem akar működni semmi. Az írások laposak, unalmasak és szürkék. Talán az én bejegyzéseim is. Nekem sem megy.

Azért szép ez a Hatodik. Látom, sok érdeklődő fordul meg itt naponta. Ha nem tudnám, hogy a többség csak arra kíváncsi, hogy hátha írok konkrétumokat is a nyomdáról, akkor talán a magam érdemének érezném. De nincs baj ezzel. Úgyis tudom, hogy más forrásból alaposan tájékozódnak tanult kollégáim. Nemrég ismét elhagyott bennünket valaki, akit nagyon kedveltem. "Hiányozni fogsz." - mondta. Tudom, hogy szívből jött ez a mondat, de semmi értelme sincs. Csupán elfedi azokat a rossz érzéseket, amik régebben is lappangtak. Hiszen a barátság nem szűnik meg csupán azzal, hogy nem egy munkahelyen dolgozik valaki. Itt színt kell vallani. Tehát igazából kényelem, a munkahelyi unalom és a kényszer préseli össze az embereket.

Olyan sokan távoztak egy mondat, egy szó nélkül, hogy tisztában vagyok vele, mit jelentenek az ilyen szavak. De azért valahol sosem tudom megemészteni azt a tényt, hogy sokan egyszerűen eltűntek a ködben, mintha sosem lettek volna. Mintha a családom veszne el, s az otthonom. Nehéz beszélni minderről. Én azért nem felejtek. Talán, mikor mindennek vége megírom az egész sztorit. Ha még képes leszek rá.

Beszélnem kell a Fekete hattyú (Black swan) c. filmről. Portman kisasszony Star Warsos dolgai után egyszerűen nem akartam elhinni, hogy másra is képes. Az állam leesett, annyira ott volt a szeren a mozi! Tipikus amerikai nyavalygást vártam, ehelyett egy nagyon szépen komponált alkotást kaptam. Más kérdés, hogy lelkileg is a megfelelő időben jöttek a képek. Mivel a balett a legkevésbé sem áll közel hozzám, tartottam tőle, hogy unatkozni fogok. De nem. Engem egyszerre emlékeztetett a Flashdance-re és a Smack my bitch up-ra. Fekete fehér, Jang és Jin, a lélek egyik és másik oldala. Gyerekkor és felnőttkor. Csupa kérdés. Mindez komolyzenével fűszerezve, ami mostanában hirtelen nagy kedvencemmé vált. A másodszerepet játszó Vincent Cassel remek választás volt. Pont az az erőszakos figura, aki lelkeket gyúr, természetesen öncélúan. Mi történik, ha a romlatlanság romolni akar? Mi történik, ha a tökéletesség mániája határozza meg a sorsot? Mi történik, ha felborul a jó és a rossz rendje? Egyértelmű: valami tragédia. De a tragédiának nem kell feltétlenül könnyesnek és elszomorítónak lennie. Néha van úgy, hogy szükségesen kell. Nincs más út. Mindenkinek fel kell nőni valahogy. Hiába az önáltatás, a tények feletti elnézés. Vagy, ahogy a dal mondja: "Az élet megy tovább, én meg jövök szembe." Natalie kislány, szépség volt számomra. De meg tudott győzni arról, hogy érett színésznő. Mint nő számomra semleges ugyan, de ért a színészethez. Csak remélni tudom, hogy a sok pénz és a dicsőség nem veszi el ezt a hallatlan tehetséget. Rémületesen szép ez a film, mert beszélt arról, amiről eddig nem mertem. És nem is akarok. Ez a csajszi alakított. Nem kicsit. Vastaps.

Viszont régi kedvencemet, a Felhők Gangesz felett, amit ezer éve nem láttam végre sikerült egy az egyben végignéznem. Nagyon hosszú film, de megéri. Nekem legalábbis megérte. Végre megértettem azokat az összefüggéseket, amiket az első két alkalommal nem. Bármely, függéstől szabaduló ember kétségbeesettségétől a vélhető megoldáson át a tulajdonképpeni sorsig. Igen. Mindig fenn áll a kérdés, hogy mi teszi tönkre az életet. Az élet, ahogy van vagy az, ahogy az ember fedezéket keres a sötét oldala elől. A válasz: mindkettő.

Nem tudtam örülni az Üvegtigris harmadik epizódjának. Pedig nagyon szerettem volna. Reméltem, hogy kikerülik a második rész hibáit, ehelyett fokozták azokat. Szabó Erika, a dúskeblű, ámbár fokhagymagerezd popsikkal rendelkező hölgy vonalai nyilván sok férfi szívét megdobogtatják (is), de Dobó Kata óta tudjuk, hogy formás mellekkel még akkor sem lehet karriert befutni, ha valaki konkrétan a producer ágyába költözik. Egy dolog az adottság, más dolog a színészi teljesítmény. Ezzel nem feltétlenül Erikát savazom, mert a többi szereplő sem virított valami nagyot. Rudolf Péter egyenesen lehangoló volt. A beugróban jobban mutatott. Szeretném érteni mi történt, de mindegy. Nem sikerült jó filmet összehozni. Kár érte. Bosszantó.

Az Örökség, avagy Guten tag faszikáim viszont már majdnem elérte a Macskajaj szintjét. Mikor megláttam Vera Chytilová nevét, már tudtam, hogy nem lehet rossz. Vladimír Páral könyvei ifjúkoromban nagy kedvenceim voltak, valamiért azt gondoltam, hogy egyiket talán Chytilová megrendezi. Az lenne ám a mozi. Gurmand vagyok. :) Sajnos túl sok lett a magyarázat. A hosszú átvezetések közt pedig néhol elveszett a lényeg. Bár a végére beiktattak egy spontánnak tűnő, talán pozitív befejezést, ez viszont a hitelességét tette tönkre. Ettől függetlenül óriási poén volt, mikor a filmbeli újgazdag felteszi a csúnyácska, sznob feleségnek az  étteremben, hogy hisz-e istenben. Szerintem Chytilová humora, s pont ezért érdekes, hogy nőként képes férfi lenni. Zseni.

8:11- nél jön.

A világ egyszerű, ha annak akarjuk látni. Nyilván annak akarjuk, s ez létezik, ha hiszünk benne. A hit és az addiktív dolgok összefüggenek. Még tanult embereknek is van valamiféle hitük. Mindenkinek jár egy drog. Másféle mindenkinek. Akinek van valamije, az elissza, elkábszerezi, eltaszítja. A fura az, hogy az is így tesz, akinek nincs. Talán látja, hogy így kell. Fene tudja.

Az élelmiszert mérgezik, a csapatok megérkeztek, a tőzsde áll. A benzin olcsóbb egy kis ideig, a műsor is megy a tévében. Az atomerőműveket Németországban le akarják állítani 10 éven belül. Erre ráharaptak a Svájciak is. Mert majd ők is leállítják. Igazán kár, hogy ez puszta propaganda. Viszont mulatságos ez az erőlködés. Nyilván majd a puszta hit ad áramot. Vicc. Most borítékolom, hogy sűrű bocsánatkérések mellett nem tudják majd megtenni. Nem a szándékkal van a baj, hanem azzal, hogy nincs mögötte semmi gazdasági számítás.

Persze sosem azok szenvedik meg a kárát, akik ostobaságokat találnak ki.

Ugye Viktor?

Teljesen meglepődtem azon, hogy mennyire túlreagáltam a születésnapomat. Évek óta nem törődtem vele. Sőt, még azon a héten sem jutott eszembe. Csak akkor, amikor Kata figyelmeztetett rá, hogy hétvégén van.

Nem tudom miért vált mégis fontossá az, hogy mások gratuláljanak. Ugyanis ebben a tekintetben én vagyok a világ legkevésbé alkalmas embere. Képtelen vagyok megjegyezni, hogy kinek mikor van. Erre persze sok technikai eszköz létezik. Lehetne. Tennem kellett volna ellene. Nem szívesen vagyok tapló.

Magamba kellett szállnom. Ha én úgy gondolom, hogy másokra sem emlékszem, úgy miért várnám el? Sehogy. Beletörődtem. Rossz vagyok és rosszul bánnak velem. El kell fogadnom a tényt, hogy olyan világot építettem magamnak, amilyet. Lehet ez jó vagy rossz, vagy megszoksz, vagy megszöksz. Mindkettőhöz túl öregnek érzem magam.

Végül, hogy pozitív kimenetelű legyen a sztori, a mai reggel rendhagyó volt. Én ébresztettem Danit és Katával is eldumáltunk egy fél órát. A családommal.

Tagadhatatlanul sok gond szakadt a nyakamba. Régebben irtóztam a problémáktól, ma már szinte elvárom, hogy legyen. Még emlékszem az ambuláns orvos szavaira, aki az üvegdarabokat szedte ki a karomból, miután terminátort játszva ököllel mentem neki az ajtó üvegének. Adott érzéstelenítőt, de mikor már az izmaimból vadászta ki az apró darabokat, komoly fájdalmai voltak. "Legalább érzed, hogy élsz." - mondta. Csúnya seb maradt a helyén, mert trehány módon varrt össze, s mikor szabadkoztam, hogy nem tudok hálapénzt adni, csak annyit mondott: "Költsd fagyira." Egy dologra viszont mégis jó, megérzem vele, hogy esni fog, mert pár órával azelőtt nagyon viszket. És még valami: emlékeztet arra is, hogy nem vagyok terminátor. Még akkor sem, ha sikerült berúgnom.

Vannak sebek itt-ott mindenkin, néha ezek nem is látszanak. Alattomosan bujkálnak az emberben. Senki sem varrhatja össze, csak a lélek felejti el. Hegednek, elmúlnak. Az agy nem engedi, hogy rossz emlékeket tároljon. Talán ezért mondják, hogy az idő megszépíti a múltat. Pedig nem azért válik széppé. Hanem azért, mert az ember szívesen emlékszik vissza arra, amikor fiatalabb volt. Néha még olyan eredményeket, győzelmeket is a magáénak tart, amiket istenigazából sosem ért el. Viszont ismerek olyanokat, akik valóban megcsinálták és egy fokkal sem boldogabbak ezért.

Önbecsapás? Az. Mindenki megteszi, szinte naponta. Általában sokkal többnek gondolja az átlagember magát, mint ami valójában. Jobbnak, szebbnek, okosabbnak és életrevalóbbnak, mint ami. Ezzel sincs semmi gond, hiszen ez egy ösztön. Csupán akkor fals, ha túl megy egy határon. De hol a határ?

Haverom szerint a legnagyobb dolog, ha megnyeri a lottót, mert akkor épít egy brutál számítógépet, amivel még több filmet szed majd le a netről. Felvetettem, hogy ennyi pénzzel akár megvehetné is a filmeket, tökéletes minőségben. Vállat vont. "Ha gazdag leszek azt csinálok, amit akarok. Nem?"

Csórók vagyunk.

Ez egész jó, elküldöm a főoldalra.

Negyvenharmadik születésnapomra:

Vannak dalok, amiknek a szövegei úgy beisszák magukat az ember tudatába, mint a tinta az itatóspapírba. Néha felbukkannak ezek a szövegek, mint buborékok a szódavízben. Igazából nem lehet tudni, hogy miért van mindez, honnan jönnek elő újra és újra a rég elfeledett strófák. Egyszer próbáltam utánajárni, de megijedtem tőle, hogy megtudom.

Igazából sosem kedveltem ezt az együttest (érdemtelenül), mert a sajnálkozós, néhol nyavalygós stílus nem jött be. De tény, hogy egyszerűen zseniális ez a szöveg, ez a dal.

Ha az öregedés egyetlen pozitív hozadéka az, hogy az ember belátja a tévedéseit, akkor már megérte.

u.i.: Aki megfejti a szövegben említett "szmeháló ptyícák" kifejezést, nagy pirospontot érdemel! (Nagyon meglepett, hogy ezt a szlenget pont itt hallom majd vissza.)

Fotóriport egy hétvégi napról